A svábok betelepülése

A békásmegyeri svábság története (magyar és német nyelven)

Az oszmán-török megszállást követően Békásmegyer teljesen elnéptelenedett a XVI.-XVII. század fordulóján. A középkori falu nem a jelenlegi falu helyén volt, ezt a falut az új betelepülők alakították ki. A Magyar Királyság területén olyan mértékben csökkent a lakosság, hogy az ország életképességének további biztosítása érdekében telepeseket kellett behívni az országba. Legnagyobb számban e telepesek német területekről érkeztek. (A II. VH-t követően sokszor érte az a vád a hazai németséget, hogy a betelepüléskor a legzsírosabb földek, legtermékenyebb területek nekik jutottak. Ez természetesen hazugság, hiszen e telepesek a teljesen elnéptelenedett, elpusztult területekre érkeztek, gyakolatilag a nulláról kellett elkezdeni e települések újjáépítését - így Békásmegyert is.)

Békásmegyer 1659-től a Zichy család birtokában volt (Vásonykői ág) 1766-ig. Udvarhű, a Habsburg-Lotharingia házhoz mindig hűséges, katolikus vallású főurak voltak. Túlköltekezésük miatt Békásmegyert is elzálogosították, 1726-ban 1000 Ft-ért gróf Zichy Péter szentendrei rácoknak, ia 1732-ben fia, Zichy Miklós visszaváltja a települést. Betelepítési politikájuk egybevágott a Habsburg kormányzat politikájával. Ennek alapján a török uralom alól felszabadult területekre főleg németajkú, katolikus telepeseket kell hívni, a német térség különböző területeiről. A betelepítés történhetett központilag szervezve, vagy földesurak által, mint Békásmegyeren.

A kiszemelt délnémet területekre egy-egy földesúri megbízott látogatott (Baden-Würtenberg területére, Neckar folyó környékére, illetve a Duna mentére, ahol ekkortájt három csapás sújtotta az ott élőket:

a Francia királyság háborút folytatott ezek ellen a délnémet területek ellen

ugyanebben az időben egy pestisjárvány is végigsöpört erre.

a kereskedelmi útvonalaktól távol eső területeket (a szóban forgó teületek is ilyenek voltak) nagyon kemény adóval sújtotta a Német Római Császárság

Így ezen körülmények, valamint a jobb remények miatt gyakorlatilag menekültek az emberek ezekbe a magyar térségekbe, ahol új életet kezdtek. Nagyon kevés felszereléssel jöttek, volt aki csak egy batyuval, volt aki a szőlőtőkét hozta magával, hiszen a Neckar mentén igen fejlett volt a szőlőművelés, amit a beköltözők képesek voltak itt hasznosítani. A Zichyek adókedvezménnyel csábították Békásmegyerre. Aki szőlővel foglalkozott, 5 év adómentességet kapott, más jellegű tevékenység folytatása esetén 3 év volt az adómentesség mértéke. Az első családok 1736-ban érkeztek az egykori Fő utca (jelenleg Ezüsthegy utca) környékére.Azt, hogy pontosan honnan érkeztek, sajnos már nem tudhatjuk, hiszen egy tűzvészben az összes ezzel kapcsolatos irat elpusztult. A betelepítés tulajdonképpen három hullámban zajlott.A telepesek vízen érkeztek egy egyszerhasználatos tutajon, amellyel csak lefelé lehetett haladni a Dunán. Az első házak alapanyagául részben ezek az “Ulmer Schachtel” vizijárművek szétszedett részei szolgáltak. Ulmból indultak az összegyűjtött telepesek, akiknek ki kellett fizetniük az út költségét és “lelépési díjat” is fizettek az ottani földesuraknak.

Ameddig az első maradandó házak el nem készültek, addig sátrakban, félig földbe vájt kunyhókban laktak a betelepültek.

Negyedtelkes jobbágytelkekkel rendelkeztek és emellett bérelhettek egyéb mezőgazdasági területeket is. Zsellérek is települtek ide (negyed jobbágyteleknél kisebb területtel rendelkezők), akik házhelyeket béreltek, ők napszámmal, vagy állattartással foglalkoztak. A környéken csupán Békásmegyernek lett etnikailag homogén összetétele, hiszen a környékbeli települések nemzetiségi összetétele igencsak vegyes képet mutatott, a legvegyesebb Óbudáé volt.

A későbbi Budapest körüli “nagy német gyűrűnek” volt része Békásmegyer (Krottendorf) is.

Békásmegyeren szőlőgazdálkodás és gyümölcstermesztés volt a fő bevétel, a kemény, agyagos talajt hatalmas munkával művelték meg, elsősorban a József hegy és az Ezüsthegy részeken. A Duna és a mai Ófalu közötti részeken más mezőgazdasági ágak is működtek (szántók). A mezőgazdasági jelleg sokáig megmaradt, de a népesség növekedésével megjelent a kézművesipar is. Az itt élő svábok egy nagyon sajátos, leginkább az őseik magukkal hozott és több nemzedéken át őrzött hagyományait ápolták.

Hagyományaik közé tartozik a nyelvük. Az itt élő svábok a felnémet nyelvjárásba illeszkedő nyelvet használtak. Az országon belül több nyelvjárás alakult ki. Ferenc József óbudai látogatásakor nem tudott az óbudai svábokkal beszélni, nem értették egymást.

Az életmódjuk viszont az egész országban hasonlított, ezt erősen áthatotta mélyen vallásos (katolikus) hitük. Mária kultusz erős volt, ehhez kapcsolódott a Szent József templom felépítése, a Kálvária, az 1800-ban felavatott Szűz Mária Kápolna (későbbi és ma is használatos nevén Vendel kápolna). Nagyon fontos szerepet töltött be a család. Családon belül is alapvető különbség a magyar és a német családok között, ami a XX. századi konfliktusok egyik forrása is volt. A magyar családoknál az örökség megoszlott az utódok között, a sváb családoknál az elsőszülött fiú örökölte a vagyont, így a vagyon nem aprózódott szét őrizték, gyarapították.

Az 1800-as évektől a település a kemény munkának köszönhetően felvirágzott. Egészen a filoxéra pusztításáig a szőlő és a kézműves termékek jelentették a alu gazdagságát, de az állattartás is megjelent a Duna és a mai faluhatár közötti részen.

A gyökértetű (filoxéra) 20 év alatt egész Nyugat-Európa addigi szőlőültetvényeit kipusztította. Bár Magyarország mindent megtett a járvány elkerülésére, délről 1882-ben ide is megérkezett és Békásmegyeren az első VH kitöréséig elvette a gazdaságnak ezt a hatalmas bevételi forrást jelentő elemét.

Később az egykori szőlőültetvények helyén gyümölcsöket kezdtek termelni, illetve a milimárik akár Békásmegyerről is eljártak Óbudára a tejtermékeikkel.

1873-tól Óbudán is egyre több ipari létesítmény jelent meg. A munkájukat vesztett korábbi napszámosok Békásmegyerről is ezekben a gyárakban kezdtek dolgozni.

1886-től Békásmegyer “Csillaghegy” nevű részére egyre többen kezdtek el költözni, amely a majdnem 100% körüli német lakosság kezdeti felhigulásával járt.

1888-ban már járt a HÉV, volt egy téglagyár kezdemény a későbbi téglagyár területén, amely 1920-1968 között működött Békásmegyeren. Ezekben a téglagyárakban nem igazán svábok, inkább magyarok dolgoztak.

Békásmegyer lakossága 1830-ban 850 fő volt, 100% német, az 1888-as népszámlásáskor még mindig 97,7% a németek aránya. A századfordulóra erős a visszaesés (2027 főből 77,3% német nemzetiségű), a két VH között viszont kisebbségbe kerültek a németek (1930-ban már csak 26,9% vallja magát németnek). 1941-re már 13.089 fő a lakosság száma, ekkor 951 fő vallotta magát német nemzetiségűnek és 2576 fő német anyanyelvűnek. A kitelepítéskor az utóbbit vették alapul.